Bibliamagyarázatok

Gyerekek és csecsemők szája által

-Véghelyi Antal-

Mt 21,14-17 Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és Jézus meggyógyította őket. ¹⁵Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: "Hozsánna a Dávid Fiának!" - haragra lobbantak, ¹⁶és így szóltak hozzá: "Hallod, mit mondanak ezek?" Jézus pedig így válaszolt nekik: "Hallom. Sohasem olvastátok: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?"  ¹⁷Erre otthagyva őket kiment a városból Betániába, és ott töltötte az éjszakát. Mt 21,14-17

Az esemény színhelye a jeruzsálemi templom udvarának oszlopcsarnoka, ahol az írásmagyarázók naponta tanítani szokták a köréjük sereglett kisebb-nagyobb hallgatóságot. Mindez néhány nappal azután történik, hogy Jézus szamárháton ülve, ünnepélyesen bevonult a szent városba. A papok, az írástudók és a farizeusok már akkor megbotránkoztak azon, hogy a nép az érkező Jézust „Hozsánna a Dávid fiának!"  kiáltással üdvözli. Lukács evangéliuma szerint már akkor megróják, amiért nem hallgattatja el az őt királyként ünneplő tömeget: hiszen a „Dávid fia" cím arra utal, hogy Jézus az Izrael és Júda törzseit első ízben egyesítő nagy királynak, Dávidnak az a megígért örököse, aki Isten minden gyermekét maga köré gyűjti majd. Más szóval Jeruzsálem lakói a megígért és várva várt Messiásnak kijáró köszöntéssel fogadták Jézust, amikor pálmaágakat szórtak az útra és felsőruháikat szőnyegként terítették elé, miközben ezt kiáltozták: „Hozsánna a Dávid fiának!" Jézus ellenségeinél - pestiesen szólva - ez már akkor kiverte a biztosítékot. Most pedig - alig néhány nappal később - már nem is csak az utca, hanem a szent hely, a templom oszlopcsarnoka visszhangzik ugyanettől a kiáltástól: „Hozsánna a Dávid fiának!"

De mit is jelent ez a köszöntés? Ahogy a magyar bibliafordításokban szerepel, az kissé félrevezető: hiszen azt sugallja, mintha valami jókívánság lenne.Holott a „hozsánna" a héber nyelvben segélykiáltás: annyit tesz, mint „Segíts rajtunk!", „Segíts meg minket!" Segíts rajtunk! Segíts meg minket, Dávid fia!" - első hallásra talán érthetetlen: miért köszöntené a nép érkező királyát segélykiáltással? Nem éljeneznie kellene inkább? És egyáltalán: hogy illik össze a pálmaágakat hintő ujjongás a segélykiáltással? 

Van-e olyan helyzet, amikor egy város vagy egy ország népe ujjongó örvendezéssel, és ugyanakkor segélykiáltással fogadhatja érkező királyát? Bizony létezik ilyen helyzet, a történelem többször produkált már ilyet. A legismertebb talán a Robin Hood történetéből elhíresült eset, amikor  Anglia népe a szentföldi háborúból hazatérő Oroszlánszívű Richárdot fogadta olyan kitörő ujjongással, ami a segélykéréssel volt egyenlő, mivel Richárd király több éves távolléte alatt a kormányzással megbízott, de valójában a trónra ácsingózó János herceg a normannokra támaszkodva kemény igát tett a nép nyakára, és nemcsak a mértéket nem ismerő adóztatással lehetetlenítette el az életüket, hanem az igazságszolgáltatást megcsúfoló törvénykezéssel is állandó rettegésben tartotta őket. A nép ezért egyszerre ujjongott, és kiáltott segítségért, amikor a várva várt király serege élén végre hazaérkezett. Ujjongtak, mert tudták, hogy vége az elnyomásnak, helyreáll az igazságos rend, helyreáll a jogbiztonság, és minden jó szándékú ember megszabadul a hatalom indokolatlan zaklatásaitól, és békességben élhet. 

„Hozsánna a Dávid fiának!" - hasonlóképpen volt reményteli és örömöt kifejező segélykiáltás előbb Jeruzsálem népének az ajkán, majd néhány nappal később a templomudvarban Jézus köré gyűlt gyermekek ajkán is, akik annak lehettek tanúi, hogy Jézus nemcsak hogy nem utasítja ki a szent helyről a vakokat és a bénákat, mint Mózes törvénye szerint tisztátalan személyeket, hanem egytől egyig meggyógyítja őket.

„Hozsánna a Dávid fiának!" „Dávid fia, segíts rajtunk!" - mindenek előtt panaszos kiáltás ez: Jöjj, Dávid fia, mert akik eddig uralták a templomot, azok nem segítettek rajtunk, sőt pont akkor  tiltottak ki a templomból, amikor legjobban rászorultunk a felülről jövő segítségre.  A mai történetben ugyan nem egészül ki a gyermekek „Hozsánna a Dávid fiának" kiáltása a „Hozsánna a magasságban!" kiáltással, de amikor a szamárháton bevonuló Jézust köszöntötte a város népe, akkor ez a kiáltás is elhangzott: „Hozsánna a Dávid fiának! ... Hozsánna a magasságban!" - helyesen fordítva: „Segíts meg minket Dávid fia! ... Segíts meg minket Magasságos!"

A templomudvarban kiáltozó gyermekek ezt nem teszik hozzá, de nem is kell, mert kimondatlanul is benne van a kiáltásukban: amikor Jézus megjelent a templomban, akkor a templom végre valóban templommá, a segítségnyújtás, a felülről, a Magasságos Istentől jövő megsegítés helyévé lett. Most lett csak igazán templom a templom! Most lett valóban a Magasságos Isten háza a templom, amikor Jézus, a Dávid fia, a megígért Messiás megjelent benne. Ő az az Isten Lelke által felkent Uralkodó, aki a szüntelenül benne lakó Szentlélek által itt a földön emberi testben is tökéletes közösségben van a Magasságos Istennel,  akiről joggal vallják övéi immár kétezer esztendeje, hogy benne maga Isten lépett emberként a földre, akinek a szava éppen ezért isteni szó: isteni ige, mely teremt és életre kelt.

Erre a szóra kijött sírjából a negyednapja halott Lázár, erre a szóra megnyílt a vakok szeme és a bénák járni kezdtek. És amíg korábban a templomban a vakok és bénák a lehetséges segítséget sem kapták meg, sőt kiutasították őket, most - Jézus szavára - az is megtörténik velük, ami az embernek lehetetlen.  Igen, Jézus olyan Felkent Királya az ő népnek, akitől lehetetlen dolgokat is bátran lehet kérni, akihez lehetetlen helyzetben is lehet segítségért kiáltani. Az ilyen segélykiáltás számára nem terhes. Ellenkezőleg: dicsőíti őt! Igen, a lehetetlen helyzetből jövő segélykiáltás, ha hitből fakad, dicsőítéssé válik, mert a kiáltónak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy Jézus az a Király, aki képes megtenni a lehetetlent, sőt nemcsak képes, szándékában is áll, hogy megtegye, hiszen ő jóságos és irgalmas uralkodó, nem olyan, mint a föld zsarnok királyai.

„Hozsánna a Dávid fiának!" - „Dávid fia, segíts rajtunk!" - úgy hangzik ez a kiáltás a templom oszlopcsarnokában összesereglett gyermekek ajkán, mint egy Istennek címzett ünnepi segélykiáltás. Nincs is rá szükség, hogy a „Hozsánna a magasságban!" - is elhangozzék, a papok és az írástudók így is értik, hogy a gyermekek kiáltása mit fejez ki. Értik, és haragra gerjednek, mert tisztában vannak vele, hogy ami történik, az őket mélységesen megszégyeníti. Hiszen ők Izrael főpapjai, akik nap mint nap drágánál drágább áldozatokat füstölögtetnek el a templom oltárán, remélve, hogy az áldozatok erejével ellenőrzésük alá vonhatják, tetszésük szerint irányíthatják és használhatják azt az isteni hatalmat, ami a Názáreti Jézus személyében most szemük láttára működik és szemük láttára visz véghez hatalmas csodákat.

Vakok leszek látóvá, bénák állnak lábra, süketek hallanak, némák beszélnek és leprások tisztulnak meg: és mindez Jézus egyetlen szavára végbemegy, míg ők legfeljebb csak a törvény pecsétjével hitelesíthetik a gyógyulás tényét. Az oltáron bemutatott sok áldozat erejével ők még annyi isteni erőt sem tudnak a kontrolljuk alá vonni, ami a legenyhébb betegség meggyógyításához szükséges. Ezért fogja el őket a féltékenység és az irigység, mígnem elhatározzák, hogy sietve végeznek Jézussal, mielőtt az egész nép - tőlük elfordulva - Jézust követné.

De mielőtt túl korán elítélnénk ezeket az - idézőjelben - „rendes", „hívő" embereket, a főpapokat és az írástudókat, akik minden eszközzel, ha kell, ártatlan emberélet kioltása árán is készek megvédeni sok évszázados vallási hagyományaikat, próbáljuk egy kicsit jobban megérteni a gondolkodásukat! Azt mi sem vonhatjuk kétségbe, nem is áll szándékomban kétségbe vonni, hogy az ószövetségi kultuszt, az áldozatokat is beleértve, egykor Isten rendelte el Mózes közvetítésével. Az áldozatok értelme azonban az idők múlásával nem kis torzuláson ment át. Isten ugyanis - Mózes közvetítésével - mindenek előtt jelként rendelte az áldozatokat.

Értse meg a bűnös, hogy vele kellene megtörténnie annak, ami a bűnéért felajánlott áldozati állattal történik. Ezen rettenjen meg, szálljon magába, de egyúttal lássa meg annak az Istennek a jóságát és kegyelmét is, aki ezúttal még eltekint az ő vérének kiontásától, és elfogadja, ha helyette az áldozati állat vérét ontják. De ezzel nem csillapodik le Isten bűn miatti haragja, hanem csak haladékot nyer a bűnös, hogy megtérjen és életét megjobbítsa. Ha az ajándékba kapott kegyelmi időt nem használja ki, és Isten türelmével visszaélve tovább is bűnben él, akkor végül ő jut majd az áldozati állat sorsára.

Durván leegyszerűsítve ugyan, de lényegében mégis ez volt az ószövetségi áldozatok eredeti értelme. Néhány száz évvel később, a királyság korában azonban ez már rég feledésbe merült, és az ószövetségi nép áldozatai is hasonló értelmet nyertek, mint a pogány népek áldozatai. Az oltárra tett áldozatot egyszerű fizetőeszköznek tekintették. Úgy gondolták, hogy a bűn mértéke szerinti értékben oltárra vitt áldozattal lerótták Isten felé a tartozásukat. Más esetben, ha Istentől ki akartak eszközölni valamit, akkor is megpróbálták felmérni a várt segítség áldozati bikák, kosok vagy esetleg csak gerlék értékében kifejezhető ellenértékét.

Amikor segítséget kértek és ezért vittek áldozatot az oltárra, akkor mintegy előre meg akarták vásárolni ezzel a kért dolog bekövetkezéséhez szükséges isteni erőt, hatalmat. De ez nem működött, mert Isten ehhez nem partner. Mégis eszerint gondolkodtak az áldozatról a Jézus korabeli főpapok és írástudók is. Ezért nem értették, miként lehetséges, hogy az a Jézus, aki nem arról volt híres, hogy sok és gazdag áldozatot visz a templom oltárára, mégis rendelkezik a csodákhoz szükséges isteni erővel, míg ők, akik naponta sok áldozatot mutatnak be, egy morzsája fölött sem rendelkeznek az isteni hatalomnak.

Ők a legcsekélyebb betegséget sem tudják meggyógyítani, míg Jézus a négy napja halott Lázárt is ki tudta hívni a sírból. Emberi módon gondolkodva, ezt nem tudták mással magyarázni, mint hogy Jézus nem Isten, hanem az ördögfejedelem, Belzebub hatalmával gyógyít. És ne nagyon ítéljük el őket, amiért nem tudták felismerni a Jézusban, a Jézus által működő isteni hatalom titkát, mert ember ezt magától nem képes felismerni. 

A főpapok gondolkodása és Jézus gondolkodása között ugyanis alapvető különbség az, hogy amíg a főpapok megszerezni és kontrollálni szerették volna a csodákhoz szükséges isteni hatalmat, addig Jézus születésétől fogva nap mint nap önmagát adta át ennek a hatalomnak. És ez döntő különbség! És újra mondom, ne nagyon ítéljük el a főpapokat, hiszen minden ember - mi sem vagyunk kivételek, én sem vagyok kivétel - felnőtté válása pillanatától arra vágyik, hogy a lehetséges legnagyobb mértékben kontrollja alá vonjon mindent, ami az életére hatással lehet. Mert az ember - felnőtté válása pillanatától - csak annyiban érzi magát biztonságban, amennyire kontrollja alatt tudja tartani azokat a tényezőket, amelyek az életére, életminőségére befolyással lehetnek. És ne legyenek illúzióink: ez a kontroll gyakorlási igényünk nemcsak az élő és élettelen természetre terjed ki, hanem azokra az emberekre sőt nem egyszer emberi közösségekre is, akiktől, amelyektől  úgy véljük, kisebb-nagyobb mértékben a boldogulásunk függ. És lássuk meg: ez a kontroll igényünk egyben hatalomigény is.

Jézus azonban éppen erre az eredendően velünk született, hadd ne mondjam, eredendő bűnként velünk született kontroll igényre és hatalom igényre tudott élete minden napján nagyon tudatosan nemet mondani. És ne álltassuk magunkat: az embernek az a vágya, hogy minden rajta kívül állót kontroll alá vonjon, eredendően Istenre is kiterjed. Mert hogyan is olvassuk a Biblia első lapjain? Isten azt mondja: »Ha esztek a fa gyümölcséből, meghaltok«. Az ember ezt egy darabig elfogadja, egy darabig eszébe sem jut, hogy kontrollálni kellene: valóban meghalnak-e, ha a tiltott fáról esznek. Most szándékosan mondom így: az ember egy darabig úgy viselkedik, mint a kisgyerek, akinek eszébe sem jut, hogy amit az apjától hallott, azt kontrollálnia kellene, mielőtt elhiszi. De megjelenik a színen a kísértő, és elülteti az emberben a kételyt: »Biztos, hogy meghaltok, ha esztek arról a fáról? Mi van, ha Isten csak azért tiltotta meg, mert tudja, hogy ha esztek, akkor olyanok lesztek mint ő: jónak és rossznak tudóivá lesztek?« És akkor az ember elhatározza, hogy kontrollálja az Isten igéjét! Ez az a pillanat, amikor az ember gyermekből nagykorúvá, felnőtté válik.

Mielőtt elítéljük a Jézus korabeli főpapokat és farizeusokat, nézzünk magunkba: mi megértettük-e már, hogy Isten igéjét nem lehet előzetes kontrollnak alávetni, mert az annyi, mintha magát Istent akarnánk kontrollálni?! Isten igéjét anélkül kell hittel elfogadnunk, hogy igazságáról előzetes bizonyítékokra tennénk szert! Sőt előbb magunkat kell az ige kontrollja alá helyeznünk, és csak ha ezt hittel megtettük, akkor szerezhetünk róla bizonyságot, hogy a dolog működik: minden maradéktalanul megvalósul abból, amit Isten mondott. Jézus nagyon komolyan gondolta, amikor egy kisgyermeket állított hallgatósága elé, és azt mondta: »Ha csak olyanok nem lesztek, mint a gyermek, semmiképpen sem mentek be az Isten országába!« A gyermek pedig addig gyermek, amíg nem akarja apja szavának igazát kontroll alá vetni, mielőtt elhinné. Mi is csak addig lehetünk lehetünk Isten gyermekei, amíg mennyei Atyánk szavát nem akarjuk kontrollálni, mielőtt hiszünk neki. Ezért idézi Jézus - válaszul a főpapoknak és az írástudóknak - a 8. Zsoltár 3. versét: „Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet".

Most nem szükséges belemerülnünk a zsoltárvers eredeti összefüggéseibe. Jézus sem állt neki, hogy a 8. Zsoltárt versről versre magyarázza. Ő csak a helyzetre alkalmazta ezt a verset: ezek a gyermekek - csodáit látva - már most hiszik azt, amire Isten majd csak húsvét hajnalán fog bizonyítékot szolgáltatni. Míg a főpapok és az írástudók - ha tovább olvassuk a történetet láthatjuk - később újra odamennek Jézushoz, és faggatni kezdik, hogy milyen hatalommal tette ezeket a csodákat a templomban, addig a gyermekeknek nincs kétségük, ők minden további bizonyíték nélkül is hiszik, hogy csak Isten hatalmával tehette.

Azt pedig a további eseményekből, Jézus földi sorsának beteljesedéséből láthatjuk, hogy Jézus a benne és általa működő isteni hatalmat soha nem akarta kontrollja alá vonni, és saját érdekei szerint használni, hanem mindig csak a Mennyei  Atya akaratát követve vette igénybe. Jézus - mint Isten Fia - sosem vonta ki magát és az életét a Mennyei Atya kontrollja alól. Bár a kísértő kezdettől fogva a sarkában volt, és megpróbálta rávenni, hogy a Mennyei Atya akaratától eltérően használja  hatalmát, és írja át a megváltás művének azt a forgatókönyvét, amit a Mennyei Atya már Jézus emberként való megszületése előtt elkészített. Így Jézus működésének kezdetén a pusztában a kísértő olyan lehetőséget csillantott fel Jézus előtt, hogy az Atya által előre elhatározott kereszthalál elkerülésével is lehet az emberiség Megváltója. De Jézus ezt visszautasítja, és megy tovább engedelmesen a kereszt felé. És még mielőtt halálának rendelt ideje eljönne, amikor más módon akarják ellenségei megölni, mint például Názáretben, ahol a szikla tetejéről akarják a szakadékba taszítani, akkor él isteni hatalmával, és kisiklik a kezük közül.

Igen, Jézus nemcsak az élete, hanem a halála fölötti kontrollt is teljesen átengedi a mennyei Atyának! És éppen így marad meg az Atya szeretetében, így marad mindvégig Isten Fia! A Gecsemáné kertjében ugyan vérrel verejtékezve kell megvívnia a küzdelmet, hogy meg tudjon maradni mindvégig az Atya akaratának kontrollja alatt, de még a rá váró iszonyatos szenvedésektől való félelem sem tudja rábírni, hogy a maga kezébe vegye sorsa irányítását. És bár tizenkét légiónál is több angyal lesi parancsát, miközben a kereszten haláltusáját vívja, és hallja, amint a kísértő ellenségei gúnyos hangján biztatja: »Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és hiszünk benned« - Jézus utolsó leheletéig ott marad a kereszten. Noha halála azokban az órákban teljesen értelmetlennek tűnik. Hiszen még a tizenkettő is csalódottan, hite vesztetten elhagyta, közülük csak János kísérte el egészen a keresztig. Jézus haláltusájának sötét óráiban semmilyen jele sincs annak, hogy halála bármilyen változást is előidézhet Isten és az emberi nem megromlott viszonyában.  Jézus - bár Isten Fia - a kereszten mégis csak azt látja, hogy bár hűségesen az Isten által kijelölt úton ment végig, éppen az út végére érve elfordult tőle szinte mindenki, még Isten is elhagyta, és teljesen értelmetlenül kell a legszörnyűbb szenvedések közepette meghalnia. De ahogy egész életét Isten hatalma alá helyezve, az Atya kontrollja alatt élte, úgy utolsó óráján életével együtt a teljesen értelmetlennek látszó halálát is a Mennyei Atya kezére bízza. És bár minden jel arra mutat, hogy a megváltás isteni műve az ő halálával teljes csődbe fullad, utolsó szava mégis az, hogy „Elvégeztetett".

Mert Jézus nemcsak elénk állította az apja szavában nem kételkedő kisgyermek példáját, hanem ő maga is haláláig megmaradt a Mennyei Atya iránti gyermeki bizalomban, és valóban Isten Fiaként fejezte be a kereszten a rábízott, és abban az órában teljes csődbe fulladni látszó megváltás isteni művét. Jézus mindvégig megmaradt a Mennyei Atya akaratának kontrollja alatt, és soha nem akarta Isten örök tervét a maga kontrollja alá vonni. Életét is, halálát is maradéktalanul átadta az Atyának, és húsvétkor Isten igazolta, hogy aki mindvégig az ő kontrollját elfogadva él, és az ő kontrollja alatt hal meg, annak a halál nem árthat.

És Isten azt is igazolta, hogy Jézus halálával a megváltás műve nem jutott csődbe, hanem Jézus halála valóban bűn törlő, új életet teremtő halál mindazok számára, akik a kereszt igéjét előzetes kontroll nélkül, gyermeki hittel fogadják, és engedik, hogy általa Jézus halála elvégezze és beteljesítse bennük is a megváltás művét. Ámen.